2012. november 11., vasárnap

To The Beautiful you - Genius Camp 1.rész

Lefagyva állt a fiúval szemben. Résnyire nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Erőt kell vennie magán és le kell higgadnia. Kényszerítette magát, hogy lazítson. Annyira elbűvölték a fiú igéző szemei, hogy képtelen volt elszakadni tőlük. A következő pillanatban egy sereg sikítozó lány szaladt oda hozzájuk, figyelmen kívül hagyva őt a nagy lökdösődés közepette.

Mire feleszmélt, a földön ült a csomagjai mellett. A fiú rájuk se hederített, csak átvágott közöttük és odasietett hozzá.

-  Minden rendben? – nyújtotta felé a kezét.

-  Igen. Jól vagyok. – válaszolta a lány, miután a fiú segített neki felállni.

Ismét egymással szemben álltak, nem törődve a körülöttük lévő lányok rosszallásával. Mikor tudatosult benne, hogy még mindig a fiú kezét fogja, egy gyors mozdulattal elengedte, felkapta a csomagjait, illedelmesen meghajolt és amilyen gyorsan csak tudott, besietett a kapun. Egészen a portás által megmutatott épületig meg sem állt. Hatalmasat sóhajtott. Gondterhelten lépett be az épületbe, lassú léptekkel sétált végig a folyosón, egyenesen a tanári szobáig, de ott megtorpant. Innen már nincs visszaút, el kell fogadnia a helyzetet és alkalmazkodni, bármennyire is nehezére esik. 

Amint belépett az irodába, egy idősebb férfi fogadta.

- Hát maga? Hogyhogy belép így az irodába? - kérdezte felháborodva.

- Choi Janho vagyok, az igazgatót keresem. - válaszolt zavartan a lány.

- Mit akar az igazgatónőtől? - kérdezte újra.

- Most iratkoztam át. Én vagyok az új diák. - hebegte a férfinek.

- Tényleg? Miért nem ezzel kezdte? Az igazgatónő azonnal jön. - mondta a férfi kedvesen.

- Köszönöm. - hajolt meg a lány.

Alig, hogy a férfi ott hagyta, egy fiatal nő ment oda hozzá.


- Te lennél az új diák? - kérdezte a tanárnő.

- Igen, én lennék. - mosolyodott el.

- Gyere velem.

- Rendben. - bólogatott.

Kinyitotta a táskáját, elővette a papírjait és odaadta. A tanárnő szemei kikerekedtek a látottaktól.

- Országos Tae kwon do bajnok 2012-ben? 

- Igen. - mosolygott zavarában.

- Rendben. Az öltözőben keresd meg a szekrényedet, benne megtalálod az egyenruhád. - tájékoztatta őt.

- Igen. - mondta.

Az igazgatónőtől megkapta az órarendjét, az osztálytermének számát, a szobája kulcsát és az időpontokat, mikor foglalt a tornaterem, kik mikor használják és mettől meddig. Besietett az öltözőbe, megkereste a szekrényét és mikor kinyitotta, nem hitt a szemének: Pólót, szoknyát, inget, nadrágot, zakót és kötött mellényt is talált benne az egyetem címerével, a polcon pedig két kis névtáblát Jan Hatcher és Choi Janho néven, ráhagyva a döntést, hogy az amerikai vagy a koreai nevét szeretné használni. 

Most már kicsit jobban érezte magát. Eldöntötte, hogy a lehető legjobbat fogja kihozni ebből a helyzetből és senkinek se fogja hagyni, hogy megkeserítse a napjait, amíg itt tanul, alkalmazkodik mindenhez amihez csak kell, hogy nyugta legyen. Amint átöltözött, berakta a szekrényébe a csomagjait, csak az előadásokhoz szükséges könyveket, füzeteket és tollakat vitte magával és abban reménykedett, nem késik el az első órájáról.

 A folyosón diákok kergetőztek egymással, kis híján őt is magukkal rántva, szerencsére gyorsan a falhoz tudott préselődni. Amint a sokkból magához tért, belépett az előadó terembe. Itt is ugyanaz volt a helyzet, mint a folyosón, a diákok egymást ugratták, csak néhányan ültek a padoknál és a jegyzeteiket nézegették. A tanári asztal elé lépett és várt az alkalmas pillanatra.


- Annyeong! Szép jó reggelt mindenkinek! A nevem Choi Janho, most iratkoztam át. - mondta egyre hangosabban, de reménytelen volt a helyzet, a többiek nem válaszoltak, csak bámultak rá.

- Jan? - kérdezte egy hang valahonnan szemből.

- Van valahol egy üres hely? - kérdezte remegő hangon.

- Itt mellettem. - szólt ugyanaz a hang, ami pár pillanattal ezelőtt.

Lassú léptekkel elindult a második sorban lévő padok felé, mélyen elmerülve a gondolataiban, de még mielőtt leült volna, megakadt a szeme egy ismerős arcon. 

- EunGyeol? -  kérdezte ledöbbenve.

- Azt hittem már észre sem veszel. - durcáskodott a fiú.

- Bocs, most azt se tudom hol áll a fejem. - mentegetőzött a lány.

- Na jó, megbocsátok. - kacsintott rá EunGyeol.

Még mielőtt megszólalhatott volna, megjelent ugyanaz a srác akivel a kapu előtt találkozott és egy széles mosollyal az arcán leült mellé és ő is kipakolt a táskájából egy tollat és egy füzetet. Óra közben bármikor csak rá pillantott, az arca azonnal felforrósodott, a gyomra összeszorult. Kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Folyton csak az órát bámulta, számolva a perceket, amikor vége az órának és végre mehetnek ebédelni, utána bezárkózik a szobájába és ha nem muszály, reggelig senkivel sem akar beszélni, EunGyeol-t kivéve.

Mikor vége lett az óráknak, azonnal az ebédlőbe sietett, leolvastatta a kártyáját a géppel, vett egy tányért, összeszedte amit megkívánt, keresett egy asztalt és miután helyet foglalt, olyan gyorsan ette meg a tányér tartalmát, ahogy csak bírta. Miután végzett, visszavitte a tányért, felkapta a cuccát és a kollégium felé vette az irányt. Megállt az egyik ajtó előtt. 303-as, ez lesz az. Az ajtón a felső kis műanyag keretben egy név állt: Kang Taejun. Na ne! Szobatársa lesz? Ekkora szerencséje nem lehet!



Halkan mérgelődött még néhány pillanatig, aztán kinyitotta az ajtót és belépett. Semmi kedve nem volt az egészhez, bár EunGyeol társasága kicsit enyhített a keserű szájízén. Legalább van egy ismerős arc is a sok ismeretlen között. Megrázta a fejét. Most nincs idő az önsajnálatra, kénytelen elfogadni mindent, ami ezután jön, míg fel nem veszi az itteni ritmust, utána már azt csinálhat, amit csak akar.

Nyöszörögve ment az ágyakhoz. Mivel az alsó már foglalt volt, annak a végénél lévő lépcsőkhöz sietett, felcipelte a a bőröndjeit. Úgy tette ki a ruháit az ágyra, mintha a fogát húznák, egyedül nem jó mulatság kipakolni. Titkon azt kívánta bár EunGyeol beviharzana hozzá és segítene, elűzve ezzel a nagy súllyal rátelepedő szomorúságot. Hamar megunta. Csak arra vágyott, hogy bebújjon az ágyba, lecsukja a szemeit, talán az álmok édes világában járva megfeledkezhet minden problémájáról és megoldást találhat. 

Bárhogy is próbálkozott, nem járt sikerrel. Kb egy órás forgolódás után felült, nagyot sóhajtott, majd elindult a lépcsők felé. Mikor az utolsó lépcsőn állt, ajtó csapódást hallott, ami emlékeztette az otthoni dolgozószoba ajtajára. Emlékeibe merülve lépett a padlóra és folytatta útját az íróasztalokig, egészen addig, amíg bele nem ütközött valakibe. Mikor felnézett, nagyon meglepődött. Az a srác volt akivel reggel is találkozott, ráadásul mellette ült az órákon. Ismét elpirult.

- Te? - kérdezte a lány.

- Te? - tette ugyanazt a fiú.

Ugyanúgy, ahogy reggel is, megszűnt körülöttük minden és csak ők léteztek. Alig kapott levegőt, a gyomra görcsbe rándult és a térdei megadták magukat, minden bizonnyal elesik, ha a fiú nem kapja el. Szíve kihagyott pár üzemet, mikor realizálta, éppen a karjaiban van, ajkaik elég közel egymáshoz és alig kellene megmozdulniuk, hogy akár össze is érjenek. Nem engedte el őt bármennyire is szerette volna, lábai sehogy sem akarták megtartani őt, így csak közelebb bújt, élvezve társa illatát, közelségét és óvó karjainak biztonságát, melyek nem engedik elveszíteni egyensúlyát. 

Taejun ugyanazt érezte, mint a Jan is, azzal a különbséggel, hogy ő próbált uralkodni magán. Ismerős érzés kerítette hatalmába, pont olyan, mint amit régen Jaehee-nél érzett, de ezúttal sokkal erősebb volt. Ő nem az a srác volt, aki egyetlen pillanat alatt fülig belezúg egy lányba, ám most mégis ez történt, plusz szobatársak is lettek. Ennél jobb nem is lehetne. Most pedig a karjaiban tartja.

Szíve egyre gyorsabban és hangosabban vert a mellkasában, már azon gondolkodott, enged a csábításnak és eltűnteti a távolságot ajkaik között, de szerencsére a lány megtette helyette. Amint összeolvadt a szájuk, lehunyta a szemét, élvezve a csókot, de nemcsak egyszerű csókról volt szó, ilyet még sosem kapott senkitől. A lány először csak finoman szívogatta alsó ajkát, majd nyelvével végignyalt rajta. Először megdöbbent, végül résnyire kinyitotta a száját, utat engedve neki. Az a nyelv a szájában gyengéden simogatta az övét. Képtelen volt betelni a csókkal, így amikor a lány próbálta megszakítani, megragadta a tarkóját, hogy elmélyíthesse.

Jan meglepődött a fiú reakcióján és hevességén, ennek ellenére, most hagyta, hogy ő dominálja a csókot. Ahogy egyre szorosabban ölelkeztek, Jan megérzett egy hatalmas és kemény dudort a hasánál, ami megállásra késztette. Tény, hogy régen volt együtt férfivel utoljára, de nem kellene elsietniük semmit, nehogy megbánják, ráadásul szinte nem is ismerik egymást, az egy éjszakás kalandok nem az ő műfaja. Nehezen szánta rá magát, de megszabadította a fiú száját magától. 

Miután a csók megszakadt, még mindig egymás szemébe nézve próbáltak levegőt venni és megnyugodni. Taejun tekintete levándorolt a lány szemeiről a szájára, miközben titkon arra vágyott, bárcsak tovább mentek volna a dolgok a maguk útján. Jan lassan eltolta magától. Taejun-nak semmiképpen sem tetszett a dolog, bár be kellett vallania, hogy szinte nem is ismerik egymást és ki tudja mit gondolna reggel a lány, ha egy ágyban ébrednének.

- Jobban vagy? érdeklődött Taejun.

- Azt hiszem. - válaszolta a lány, miközben néhány lépést távolodott tőle.

Kínos csend telepedett rájuk, de képtelenek voltak megállni, hogy ne egymást bámulják. Valójában cseppet sem érezte jobban magát. Egyedül volt egy számára eddig bejáratlan országban, más kultúrával, különböző emberekkel és az egyetlen, akire számított EunGyeol volt, akivel közel hét éve beszélgettek interneten, de a családja nem volt vele. Ajtó csapódásra lettek figyelmesek, pár pillanatra rá, pont EunGyeol állt mellettük. Jan elindult felé, de ismét megszédült. 



A két fiú egyszerre kapott utána, nehogy elessen, és amikor Taejun a karjaiba vette, elsötétült előtte a világ. Mikor magához tért, már sötét volt és egy kórházra emlékeztető szobában volt, az ágya mellett a két fiú aludt ülve, a doki pedig akkor ment oda hozzá, hogy megnézze még mindig alszik-e.Ahogy kitisztult a feje, nem hitt a szemének.


- Jang Minwoo? - kérdezte, miközben hirtelen felült az ágyban.

- Igen, én vagyok. - mosolygott rá. - Nagyon aggódtak miattad. Jobban érzed magad?

- Egy kicsit. - nyúlt a homlokához.

A két srác kezdett ébredezni, EunGyeol volt az első. Ahogy végigmérte az ágyat, megfagyott a vér az ereiben, az ágy üres volt. Azonnal Taejun-höz rohant, hogy felrázza. A közelből halkan nevetést lehetett hallani. Mikor odaértek, nem hittek a szemüknek, a lány Dr. Jang Minwoo-val beszélgetett elég családias hangnemben. EunGyeol azonnal elmosolyodott, amint Jan felállt és odament hozzá, hogy megnyugtassa, minden rendben van. A doki elmondása szerint csak a stressz és a fáradtság az oka annak, hogy rosszul lett, de már nincs baj és visszamehetnek a szobájukba.

- Jan. - szólt utána Minwoo.

- Hümm?

- Ne hajszold túl magad. - kacsintott rá a férfi.

- Rendben. - kacsintott vissza.

Miután visszatértek a kollégiumba, Jan és Taejun elbúcsúztak EunGyeol-tól és bementek a szobájukba. Taejun bezárta az ajtót és felsétált az ágyához és egy hatalmas sóhaj közben ledőlt az ágyra. Még halkan hallotta, hogy Taejun mond valamit, de már nem tudta mit, így hagyta az egészet és lehunyta a szemeit. Mivel a lány nem válaszolt semmit, felment hozzá és akkor látta meg, hogy már alszik. Elmosolyodott. Néhány percig nézte őt és miután elálmosodott, ő is bebújt az ágyába, hogy aludhasson néhány órát, mielőtt kezdődnek az előadások.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése