2012. november 14., szerda

To The Beautiful you - Genius Camp 2.rész

Gyönyörű reggelre ébredtek a Genius Camp diákjai. Jan éppen az ébresztőórával bajlódott, ami felébresztette az eddigi egyik legszebb álmából. Miután nagy nehezen sikerült elhallgattatni, visszafeküdt és átfordult a másik oldalára, de ahogy fészkelődni kezdett, beleütközött valamibe. Mikor kinyitotta a szemét, nagyon meglepődött. Taejun volt vele az ágyban. Biztosan aggódott a múltkori rosszulléte miatt, biztos ezért bújt be hozzá, hogy segítsen, ha szükséges. Nem törődve az idővel, visszaaludt.

Valamivel később arra riadt fel, hogy az ajtón kopogtatnak. Felült az ágyban, maga mellé nézett, Taejun még mindig aludt mellette. Ránézett a telefonjára és majdnem kiesett az ágyból, annyira megijedt. Átaludta azt a két órát, amikor futnia és edzenie kellett volna, ráadásul az órákig alig volt húsz perc.


- Taejun-ah, ébredj! - rázogatta a fiút.

- Mi az? - nézett fel álmosan.

- Ha nem sietünk, elkésünk!

- Nincs annyira még késő. - fordult vissza a fiú az oldalára.

- Húsz perc van az órákig! - rázogatta tovább.

- Mi? - pattant ki a szeme.

Gyorsan összekapták magukat és beszaladtak a fűrdőbe fogat mosni. Míg Taejun tovább maradt bent, Jan összekészítette a cuccaikat és bejárati ajtó előtt várta szobatársát. Néhány percig állt a kezében a cuccokkal és dobold a lábával, annyira türelmetlen volt. Nem akart elkésni, nehogy azt pletykálják, hogy ő és a fiú egy párt alkotnak, de kit érdekel ha pletykálnak, csak tegyék. Nem érdekli, ha sokan irigyelni vagy utálni fogják őt. Visszaemlékezett a két héttel ezelőtti csókra, gyomra összerándult az érzéstől és szinte belepirult, ahogy arra gondolt, akár tovább is mehettek volna, ha nem szakítja meg a csókot és húzódik el tőle.Nem! Ennek így kellett történnie. Így nem bánhatnak meg semmit és nem kell kínosan érezniük magukat.

- Öt percünk van, futás! - mondta, miközben megfogta a lány kezét és a termükig futottak.

Nem tudták megmagyarázni, de nem engedték el egymás kezét, a fiú csak elvette a lánytól a táskáját és úgy mentek be a terembe. EunGyeol halálra váltan nézte őket, hogy kézen fogva ülnek le a padba, de akkor sem engedték el egymás kezét, mikor a professzor az asztalánál állt és magyarázta az anyagot. Az elmúlt időszakban olyan közel kerültek, hogy azt sem vették észre, folyton úgy állnak vagy ülnek hogy valahol megérintik egymást. EunGyeol-nak furcsa volt, de nem szólt semmit, mivel nem úgy viselkedtek, mintha szerelmesek lennének, csak törődtek egymással.

Mikor a professzor nem figyelt, apró papírfecniken levelezgettek egymással, nehogy megzavarják az órát, azt is úgy, nehogy feltűnő legyen. Ahogy vége lett az óráknak és közeledett az ebéd szünet, úgy csatlakozott hozzájuk EunGyeol is, hogy együtt ebédelhessenek. Éppen a büfé folyosóján jártak, mikor odarohant hozzájuk Jongmin.

- EunGyeol, nem ebédelünk együtt? - kérdezte a fiútól nyájasan.

- Taejun-ékkal beszéltem meg, de ha szeretnél, csatlakozhatsz. - nézett Jongmin-re mosolyogva.

- Remek. - mondta csillogó szemekkel.



Ebédnél a JanJun páros egymás mellé ült, EunGyeol Jongmin mellé került, amit a fiú alakított úgy, hogy ez történjen. Közülük egyedül EunGyeol figyelt mellette ülő barátjára, Taejun és Jan teljesen máskor beszélgettek, miközben egymás ebédjét kóstolgatták.

- Délután mit csinálsz? - érdeklődött Taejun.

- Edzés után be kell ugranom a városba az egyik barátomhoz. - válaszolta a lány.

- Meddig leszel távol? - kérdezte elszomorodva.

- Nem tudom. Régen nem találkoztunk, sok mindent kell megbeszélnünk. - felelte Jan.

- Értem. Akkor csak későn találkozunk.

- Te edzés után mit csinálsz? - kérdezte csillogó szemekkel szobatársára nézve.

- Szerintem semmit, de majd kitalálok valamit. - mondta a fiú.

- Nincs kedved csatlakozni? - ajánlotta fel kis gondolkodás után a lány.

- De van. Mikor indulunk?

Észre sem vették, hogy Seungri nekik magyaráz. Ha ők beszélgettek, minden megszűnt körülöttük, hiába voltak társaságban. Ez lassan rossz szokásuk volt, mint ahogy az is, hogy a csókjuk óta szinte mindenhová együtt mentek, kivéve az edzéseket, de oda is belógtak. Nagyon jól megértették egymást, amit EunGyeol irigyelt, de igyekezett nem kimutatni.

- Figyeltek ti rám egyáltalán? - csattant fel Seungri.

- Persze, mi a helyzet? - kérdezte a lány.

- A holnapi táborozásról volt eddig szó. - mondta Jongmin.

- Hányszor fogod még elmondani ugyanazt? - méltatlankodott Jan.

- Csak szeretem, ha minden tökéletesen megy. - pontosított Seungri.

- Sunbae, túl sokat aggódsz! Minden oké lesz. - próbálta nyugtatni őt EunGyeol.

- Ez esetben pihenjetek és aludjátok ki magatokat, reggel nyolckor indulunk. - mondta a fiú, miközben visszament az asztalához.

Kicsivel később mind befejezték és mindenki elindult a dolgára. Taejun visszament Jan-nel a szobájukba, ahol összeszedtek mindent, ami az edzéshez kell és együtt elindultak az egymás melletti gyakorló termekig. Tudta, hogy nem szabad kihajtania magát a holnapi táborozás miatt, így több alkalommal lazított, mint szokott, ráadásul a zenére ösztönösen táncolni kezdett, ami teljesen kikapcsolta és ebben szintén kiváló volt, sőt ha lehet azt mondani, ugyanolyan jó volt benne, mint Tae kwon do-ban.

Nem zavartatta magát akkor sem, mikor csörgött a mobilja és telefonálás közben is táncolt. Az a barátja hívta, akivel találkozni fog.

- Szia. - köszöntötte barátját.

- Szia. Alig várom, hogy találkozzunk. - mondta a vonal végén lévő srác.

- Én is. - mosolyodott el.

- Ha nem gond, elhívtam egy barátomat is. - mondta a fiú.

- Nem gond, én is viszek magammal valakit. - válaszolta a lány.

- Csak nem a híres Kang Taejun-t, akiről hetek óta áradozol? - kérdezte huncutsággal a hangjában.

- De igen. - bólogatott közben, nem számított, hogy a másik nem látja.

- Te kis szerelmes álmodozó. - kuncogott bele a telefonba barátja.

- Nem is vagyok az. - mondta aranyosan.

Még elbeszélgettek egy darabig, majd letették és akkor már csak a tánc érdekelte. Eleget gyakorolt mára. Annyira magával ragadta a zene, hogy nem vette észre, amikor Taejun bement hozzá. Teljesen elvarázsolta.



Mikor észbe kapott, Taejun ment oda hozzá, hogy csatlakozzon, most legalább kifizetődik az a két év nyári tánctábor, ahová érettségi után járt. A szám vége után ránézett a telefonjára. Ideje lenne menni készülődni, ha nem akarnak elkésni. Mielőtt elindultak volna, Taejun magához vonta és gyengéden összeérintette a szájukat. A lány nem lepődött meg, hanem egyből visszacsókolt. Nem érte váratlanul, sőt, már várta mikor teszi meg a fiú a következő lépést, ami most jött el. Mikor befejezték a csókot, elmosolyodott.

- Mi olyan vicces? - kérdezte Taejun mosolyogva.

- Semmi. - csókolta meg újra.

Összefonták ujjaikat és elindultak a szobájukba, hogy lezuhanyozzanak és átöltözhessenek, mielőtt elindulnak. Közben EunGyeol is csatlakozott hozzájuk, hogy váltsanak néhány mondatot, míg készülnek. Annyira kapkodtak, hogy EunGyeol is elfelejtette mit akart megbeszélni velük, majd amikor Jongmin felbukkant, elbúcsúzott tőlük és ment a maga dolgára. Ők is lassan indultak.

Alig értek ki a buszmegállóba, máris jött a busz. Taejun udvariasan felkínálta neki az ablak melletti ülést, amit azonnal el is fogadott. Egész úton mosolyogtak egymásra és fogták egymás kezét. Néhány perc múlva megérkeztek ahhoz a kávézóhoz, ahová a találkát beszélték meg. Korábban érkeztek.

- Izgulsz? - fordult oda a fiúhoz.

- Csak egy kicsit. - válaszolta Taejun.

- Nincs mitől tartanod. D.O. nagyon kedves. - mosolygott rá.

- Köszönöm, hogy elhívtál. - hajolt csókért a fiú.


Mielőtt megcsókolhatták volna egymást, megjelent a lány két barátja, akikre vártak. Egészen jól szórakoztak, de Taejun alig várta, hogy visszamenjenek a koleszba és kettesben lehessenek. Még a vége előtt hívást kapott Sol Hanna-tól, gyerekkori barátjától, hogy azonnal vissza kell mennie, mert az apja őt keresi.

Elnézést kért mindenkitől és sietett vissza, amilyen gyorsan csak tudott. Jan a fennmaradó kis időben jól szórakozott, bár hiányolta Taejun-t a társaságból. Miután elbúcsúztak, felszállt az első buszra és indult a koleszba, hogy megkeresse Taejun-t és elmondhassa neki a többiek mennyire megkedvelték és szeretnék, ha többször is találkoznának.

Egész oda úton türelmetlenül izgett-mozgott. Alig tudta visszafogni boldogságát. Egy ilyen együtt lógás mindig feltölti és elmulasztja egy időre a rossz kedvét. Eszébe jutott a csók. Elmosolyodott és belepirult, mikor visszagondolt, ahogy a fiú puha ajkait az övén érezte. Szerelemes volt, most már biztos. Akarata ellenére Taejun elrabolta a szívét. Maga is meglepődött, hisz ilyen könnyen eddig még sosem esett bele senkibe, de most megtörtént. Ha szerelme is akarja, egy pár lesznek és nem tolja el magától még akkor sem, ha valamit nagyon elsietnének. Szüksége van arra, hogy törődjön a fiúval és vele is törődjenek.

A fiú a könnyeit nyelve kotorta elő a zsebéből a telefont és kétségbeesetten kereste a lány számát, de mikor fel akarta hívni, arra gondolt biztos még a barátaival van és nem akarja elrontani a jó kedvét azzal, hogy megzavarja és a gondjaival terheli. Legalább egyetlen jó estéje legyen, amit ő nem ront el. Visszacsúsztatta zsebébe a telefonját és könnyes szemekkel nézte a bokrokat.

Jókedvűen, mosolyogva magában ment lassú léptekkel vissza a koleszhoz, hogy még mielőtt bemegy üldögélhessen kicsit az édes emlékekbe merülve. Ahogy haladt az oda vezető úton meglátta Taejun-t a bejárathoz legközelebbi padon ülve, aminek nagyon megörült. Mikor odaért, a fiú felemelte a fejét és könnyes szemekkel nézett rá.




- Taejun-ah, mi baj? - kérdezte, miközben végigsimított az arcán.

- Csak az apám. - suttogta a lánynak.

-  Veszekedtetek? - kérdezte, ahogy letörölte a fiú könnyeit.

A fiú nem válaszolt, csak folytatta a sírást és fogta a lány kezét, ami az arcát simogatta. Jan nem sokat vacakolt, azonnal átölelte társát, miközben a fejét simogatta. A fiú néhány perc múlva belehúzta az ölébe, hogy jobban átölelhesse és egészen addig el sem engedte, amíg meg nem nyugodott. Lazított az ölelésen, hogy Jan szemeibe nézzen, amikben ugyanaz a melegség ült, ami szokott.

Nem kérdezett semmit, csak elmerült azokban a gyönyörű szemekben, amiket úgy imádott. Egyik kezét elhúzta a fiú tarkójáról és letörölte a könnyeit, amik még mindig a szemében ültek. Összeérintette a homlokukat és lehunyta a szemét. Halványan érzékelte, ahogy Taejun megcsókolta olyan szenvedéllyel, hogy még maga is meglepődött. Hagyta, hogy magával ragadják az érzelmei.

- Taejun-ah... - lehelte, amint megszakította a csókot.

- Akarom. - suttogta bele a lány szájába.

Még visszahúzta egy csókra, mielőtt elindultak volna befelé. Egész végig fogták egymás kezét, nem törődve másokkal vették a szobájuk felé az irányt, de még mielőtt eljutottak volna odáig, vettek két üdítőt az automatánál. Még mielőtt Seungri vagy Jongmin szólhattak volna hozzájuk, beszaladtak a szobába és bezárták az ajtót.

Nem telt bele sok idő és Taejun ágyában kötöttek ki. Az ágyban feküdtek, gyengéden csókolva és simogatva egymást. Lassan vetkőztették le egymást, lágy csókot lehelve minden egyes lemeztelenített porcikájukra. Képtelenek voltak tovább húzni. Taejun ráereszkedett és ismét megcsókolta. Minden kétely elszállt, amikor így csókolta őt. Ajkai levándoroltak a nyakára, elidőzve ott, hogy kényeztesse a bőrét. Mielőtt teljesen elvesztette volna az eszét, Taejun elhúzódott tőle egy rövid időre. Hallotta, ahogy a fiú feltép valamit, majd visszatért hozzá, hogy birtokba vegye a száját.

Mélyebbre fészkelte magát a lány combjai között és mikor végre elhelyezkedett, csípője előre lendült. Mindkettejük száját hatalmas nyögés hagyta el. Mikor lenézett a lányra, szemei csukva voltak, ajkai résnyire nyitva és kapkodta a levegőt. Megállt. Egy apró könnycsepp csorgott végig az arcán. Jan nem élvezné? Nem elég gyengéd vele vagy csak várniuk kellett volna még egy kicsit, mielőtt belekezdenek?

- Fáj valahol? - kérdezte Taejun aggódva.

- Jól vagyok. - válaszolta.

A lány mozogni kezdett alatta és nyöszörgött, jelezve neki, hogy folytathatja. Kérését azonnal teljesítette. Taejun minden egyes mozdulatára nagyon odafigyelt, nehogy fájdalmat okozzon a lánynak, de ő ennek semmi jelét nem mutatta, így bátrabban gyorsított a tempón. Érezve a vég közeledtét, Jan lehúzta a fiút magához egy csókra, miközben reszketve elélvezett. Taejun sem bírta tovább és ő is követte nem sokra rá. Zihálva ölelték át egymást. Jó ideig eltartott, míg minden visszatért a régi kerékvágásba. Taejun a lány mellkasán pihentette a fejét és cirógatta a kezét.

Boldogság. Mivel korán volt még egy rövid ideig még beszélgettek. Néhány boldog órával később Seungri és EunGyeol kopogtattak az ajtón. Gyorsan felöltöztek és míg Taejun kinyitotta az ajtót, ő beszaladt a fürdőbe, hogy lezuhanyozhasson. Néhány perccel később teljesen felfrissülve zárta el a zuhanyt. Elmosolyodott, mivel megérezte combjai között a kellemes sajgást, amit már úgy hiányolt. Miután felöltözött, kiment a többiekhez. Seungri ezúttal vele akart beszélni, így Taejun is elment zuhanyozni. Mikor kilépett, még mindig ott voltak a srácok.

- Mi a baj? - kérdezte a lányt.

- Megőrülök! - mérgelődött a lány.

- Mi történt? - kérdezte újból.

- Csak ismét elmondtam a holnapi napirendet. - válaszolt Seungri.

- Jézus, Sunbae, nem unod még? Hányszor fogod elmondani ugyanazt? - fordult felé a lány.

- Nem kellene mennünk, hogy időben fel tudjunk kelni? - próbálta menteni a helyzetet EunGyeol.

- De igen. Holnap reggel nyolckor a kolesz előtt találkozunk. - kacsintott rájuk.

Mindketten fáradtan bújtak vissza Taejun ágyába és összebújva beszélgettek tovább egészen addig, míg el nem álmosodtak. Néhány gyengéd csók után végre álomba szenderültek, hogy kipihenhessék magukat holnapra, hisz ki tudja Seungri mit tervez a hétvégi táborozásra. Előre féltek holnaptól. Taejun még megfogta a lány kezét, mielőtt ő is elaludt volna.

2012. november 11., vasárnap

To The Beautiful you - Genius Camp 1.rész

Lefagyva állt a fiúval szemben. Résnyire nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Erőt kell vennie magán és le kell higgadnia. Kényszerítette magát, hogy lazítson. Annyira elbűvölték a fiú igéző szemei, hogy képtelen volt elszakadni tőlük. A következő pillanatban egy sereg sikítozó lány szaladt oda hozzájuk, figyelmen kívül hagyva őt a nagy lökdösődés közepette.

Mire feleszmélt, a földön ült a csomagjai mellett. A fiú rájuk se hederített, csak átvágott közöttük és odasietett hozzá.

-  Minden rendben? – nyújtotta felé a kezét.

-  Igen. Jól vagyok. – válaszolta a lány, miután a fiú segített neki felállni.

Ismét egymással szemben álltak, nem törődve a körülöttük lévő lányok rosszallásával. Mikor tudatosult benne, hogy még mindig a fiú kezét fogja, egy gyors mozdulattal elengedte, felkapta a csomagjait, illedelmesen meghajolt és amilyen gyorsan csak tudott, besietett a kapun. Egészen a portás által megmutatott épületig meg sem állt. Hatalmasat sóhajtott. Gondterhelten lépett be az épületbe, lassú léptekkel sétált végig a folyosón, egyenesen a tanári szobáig, de ott megtorpant. Innen már nincs visszaút, el kell fogadnia a helyzetet és alkalmazkodni, bármennyire is nehezére esik. 

Amint belépett az irodába, egy idősebb férfi fogadta.

- Hát maga? Hogyhogy belép így az irodába? - kérdezte felháborodva.

- Choi Janho vagyok, az igazgatót keresem. - válaszolt zavartan a lány.

- Mit akar az igazgatónőtől? - kérdezte újra.

- Most iratkoztam át. Én vagyok az új diák. - hebegte a férfinek.

- Tényleg? Miért nem ezzel kezdte? Az igazgatónő azonnal jön. - mondta a férfi kedvesen.

- Köszönöm. - hajolt meg a lány.

Alig, hogy a férfi ott hagyta, egy fiatal nő ment oda hozzá.


- Te lennél az új diák? - kérdezte a tanárnő.

- Igen, én lennék. - mosolyodott el.

- Gyere velem.

- Rendben. - bólogatott.

Kinyitotta a táskáját, elővette a papírjait és odaadta. A tanárnő szemei kikerekedtek a látottaktól.

- Országos Tae kwon do bajnok 2012-ben? 

- Igen. - mosolygott zavarában.

- Rendben. Az öltözőben keresd meg a szekrényedet, benne megtalálod az egyenruhád. - tájékoztatta őt.

- Igen. - mondta.

Az igazgatónőtől megkapta az órarendjét, az osztálytermének számát, a szobája kulcsát és az időpontokat, mikor foglalt a tornaterem, kik mikor használják és mettől meddig. Besietett az öltözőbe, megkereste a szekrényét és mikor kinyitotta, nem hitt a szemének: Pólót, szoknyát, inget, nadrágot, zakót és kötött mellényt is talált benne az egyetem címerével, a polcon pedig két kis névtáblát Jan Hatcher és Choi Janho néven, ráhagyva a döntést, hogy az amerikai vagy a koreai nevét szeretné használni. 

Most már kicsit jobban érezte magát. Eldöntötte, hogy a lehető legjobbat fogja kihozni ebből a helyzetből és senkinek se fogja hagyni, hogy megkeserítse a napjait, amíg itt tanul, alkalmazkodik mindenhez amihez csak kell, hogy nyugta legyen. Amint átöltözött, berakta a szekrényébe a csomagjait, csak az előadásokhoz szükséges könyveket, füzeteket és tollakat vitte magával és abban reménykedett, nem késik el az első órájáról.

 A folyosón diákok kergetőztek egymással, kis híján őt is magukkal rántva, szerencsére gyorsan a falhoz tudott préselődni. Amint a sokkból magához tért, belépett az előadó terembe. Itt is ugyanaz volt a helyzet, mint a folyosón, a diákok egymást ugratták, csak néhányan ültek a padoknál és a jegyzeteiket nézegették. A tanári asztal elé lépett és várt az alkalmas pillanatra.


- Annyeong! Szép jó reggelt mindenkinek! A nevem Choi Janho, most iratkoztam át. - mondta egyre hangosabban, de reménytelen volt a helyzet, a többiek nem válaszoltak, csak bámultak rá.

- Jan? - kérdezte egy hang valahonnan szemből.

- Van valahol egy üres hely? - kérdezte remegő hangon.

- Itt mellettem. - szólt ugyanaz a hang, ami pár pillanattal ezelőtt.

Lassú léptekkel elindult a második sorban lévő padok felé, mélyen elmerülve a gondolataiban, de még mielőtt leült volna, megakadt a szeme egy ismerős arcon. 

- EunGyeol? -  kérdezte ledöbbenve.

- Azt hittem már észre sem veszel. - durcáskodott a fiú.

- Bocs, most azt se tudom hol áll a fejem. - mentegetőzött a lány.

- Na jó, megbocsátok. - kacsintott rá EunGyeol.

Még mielőtt megszólalhatott volna, megjelent ugyanaz a srác akivel a kapu előtt találkozott és egy széles mosollyal az arcán leült mellé és ő is kipakolt a táskájából egy tollat és egy füzetet. Óra közben bármikor csak rá pillantott, az arca azonnal felforrósodott, a gyomra összeszorult. Kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Folyton csak az órát bámulta, számolva a perceket, amikor vége az órának és végre mehetnek ebédelni, utána bezárkózik a szobájába és ha nem muszály, reggelig senkivel sem akar beszélni, EunGyeol-t kivéve.

Mikor vége lett az óráknak, azonnal az ebédlőbe sietett, leolvastatta a kártyáját a géppel, vett egy tányért, összeszedte amit megkívánt, keresett egy asztalt és miután helyet foglalt, olyan gyorsan ette meg a tányér tartalmát, ahogy csak bírta. Miután végzett, visszavitte a tányért, felkapta a cuccát és a kollégium felé vette az irányt. Megállt az egyik ajtó előtt. 303-as, ez lesz az. Az ajtón a felső kis műanyag keretben egy név állt: Kang Taejun. Na ne! Szobatársa lesz? Ekkora szerencséje nem lehet!



Halkan mérgelődött még néhány pillanatig, aztán kinyitotta az ajtót és belépett. Semmi kedve nem volt az egészhez, bár EunGyeol társasága kicsit enyhített a keserű szájízén. Legalább van egy ismerős arc is a sok ismeretlen között. Megrázta a fejét. Most nincs idő az önsajnálatra, kénytelen elfogadni mindent, ami ezután jön, míg fel nem veszi az itteni ritmust, utána már azt csinálhat, amit csak akar.

Nyöszörögve ment az ágyakhoz. Mivel az alsó már foglalt volt, annak a végénél lévő lépcsőkhöz sietett, felcipelte a a bőröndjeit. Úgy tette ki a ruháit az ágyra, mintha a fogát húznák, egyedül nem jó mulatság kipakolni. Titkon azt kívánta bár EunGyeol beviharzana hozzá és segítene, elűzve ezzel a nagy súllyal rátelepedő szomorúságot. Hamar megunta. Csak arra vágyott, hogy bebújjon az ágyba, lecsukja a szemeit, talán az álmok édes világában járva megfeledkezhet minden problémájáról és megoldást találhat. 

Bárhogy is próbálkozott, nem járt sikerrel. Kb egy órás forgolódás után felült, nagyot sóhajtott, majd elindult a lépcsők felé. Mikor az utolsó lépcsőn állt, ajtó csapódást hallott, ami emlékeztette az otthoni dolgozószoba ajtajára. Emlékeibe merülve lépett a padlóra és folytatta útját az íróasztalokig, egészen addig, amíg bele nem ütközött valakibe. Mikor felnézett, nagyon meglepődött. Az a srác volt akivel reggel is találkozott, ráadásul mellette ült az órákon. Ismét elpirult.

- Te? - kérdezte a lány.

- Te? - tette ugyanazt a fiú.

Ugyanúgy, ahogy reggel is, megszűnt körülöttük minden és csak ők léteztek. Alig kapott levegőt, a gyomra görcsbe rándult és a térdei megadták magukat, minden bizonnyal elesik, ha a fiú nem kapja el. Szíve kihagyott pár üzemet, mikor realizálta, éppen a karjaiban van, ajkaik elég közel egymáshoz és alig kellene megmozdulniuk, hogy akár össze is érjenek. Nem engedte el őt bármennyire is szerette volna, lábai sehogy sem akarták megtartani őt, így csak közelebb bújt, élvezve társa illatát, közelségét és óvó karjainak biztonságát, melyek nem engedik elveszíteni egyensúlyát. 

Taejun ugyanazt érezte, mint a Jan is, azzal a különbséggel, hogy ő próbált uralkodni magán. Ismerős érzés kerítette hatalmába, pont olyan, mint amit régen Jaehee-nél érzett, de ezúttal sokkal erősebb volt. Ő nem az a srác volt, aki egyetlen pillanat alatt fülig belezúg egy lányba, ám most mégis ez történt, plusz szobatársak is lettek. Ennél jobb nem is lehetne. Most pedig a karjaiban tartja.

Szíve egyre gyorsabban és hangosabban vert a mellkasában, már azon gondolkodott, enged a csábításnak és eltűnteti a távolságot ajkaik között, de szerencsére a lány megtette helyette. Amint összeolvadt a szájuk, lehunyta a szemét, élvezve a csókot, de nemcsak egyszerű csókról volt szó, ilyet még sosem kapott senkitől. A lány először csak finoman szívogatta alsó ajkát, majd nyelvével végignyalt rajta. Először megdöbbent, végül résnyire kinyitotta a száját, utat engedve neki. Az a nyelv a szájában gyengéden simogatta az övét. Képtelen volt betelni a csókkal, így amikor a lány próbálta megszakítani, megragadta a tarkóját, hogy elmélyíthesse.

Jan meglepődött a fiú reakcióján és hevességén, ennek ellenére, most hagyta, hogy ő dominálja a csókot. Ahogy egyre szorosabban ölelkeztek, Jan megérzett egy hatalmas és kemény dudort a hasánál, ami megállásra késztette. Tény, hogy régen volt együtt férfivel utoljára, de nem kellene elsietniük semmit, nehogy megbánják, ráadásul szinte nem is ismerik egymást, az egy éjszakás kalandok nem az ő műfaja. Nehezen szánta rá magát, de megszabadította a fiú száját magától. 

Miután a csók megszakadt, még mindig egymás szemébe nézve próbáltak levegőt venni és megnyugodni. Taejun tekintete levándorolt a lány szemeiről a szájára, miközben titkon arra vágyott, bárcsak tovább mentek volna a dolgok a maguk útján. Jan lassan eltolta magától. Taejun-nak semmiképpen sem tetszett a dolog, bár be kellett vallania, hogy szinte nem is ismerik egymást és ki tudja mit gondolna reggel a lány, ha egy ágyban ébrednének.

- Jobban vagy? érdeklődött Taejun.

- Azt hiszem. - válaszolta a lány, miközben néhány lépést távolodott tőle.

Kínos csend telepedett rájuk, de képtelenek voltak megállni, hogy ne egymást bámulják. Valójában cseppet sem érezte jobban magát. Egyedül volt egy számára eddig bejáratlan országban, más kultúrával, különböző emberekkel és az egyetlen, akire számított EunGyeol volt, akivel közel hét éve beszélgettek interneten, de a családja nem volt vele. Ajtó csapódásra lettek figyelmesek, pár pillanatra rá, pont EunGyeol állt mellettük. Jan elindult felé, de ismét megszédült. 



A két fiú egyszerre kapott utána, nehogy elessen, és amikor Taejun a karjaiba vette, elsötétült előtte a világ. Mikor magához tért, már sötét volt és egy kórházra emlékeztető szobában volt, az ágya mellett a két fiú aludt ülve, a doki pedig akkor ment oda hozzá, hogy megnézze még mindig alszik-e.Ahogy kitisztult a feje, nem hitt a szemének.


- Jang Minwoo? - kérdezte, miközben hirtelen felült az ágyban.

- Igen, én vagyok. - mosolygott rá. - Nagyon aggódtak miattad. Jobban érzed magad?

- Egy kicsit. - nyúlt a homlokához.

A két srác kezdett ébredezni, EunGyeol volt az első. Ahogy végigmérte az ágyat, megfagyott a vér az ereiben, az ágy üres volt. Azonnal Taejun-höz rohant, hogy felrázza. A közelből halkan nevetést lehetett hallani. Mikor odaértek, nem hittek a szemüknek, a lány Dr. Jang Minwoo-val beszélgetett elég családias hangnemben. EunGyeol azonnal elmosolyodott, amint Jan felállt és odament hozzá, hogy megnyugtassa, minden rendben van. A doki elmondása szerint csak a stressz és a fáradtság az oka annak, hogy rosszul lett, de már nincs baj és visszamehetnek a szobájukba.

- Jan. - szólt utána Minwoo.

- Hümm?

- Ne hajszold túl magad. - kacsintott rá a férfi.

- Rendben. - kacsintott vissza.

Miután visszatértek a kollégiumba, Jan és Taejun elbúcsúztak EunGyeol-tól és bementek a szobájukba. Taejun bezárta az ajtót és felsétált az ágyához és egy hatalmas sóhaj közben ledőlt az ágyra. Még halkan hallotta, hogy Taejun mond valamit, de már nem tudta mit, így hagyta az egészet és lehunyta a szemeit. Mivel a lány nem válaszolt semmit, felment hozzá és akkor látta meg, hogy már alszik. Elmosolyodott. Néhány percig nézte őt és miután elálmosodott, ő is bebújt az ágyába, hogy aludhasson néhány órát, mielőtt kezdődnek az előadások.

2012. november 8., csütörtök

To The Beautiful you - Genius Camp - Bevezető


Rossz kedvűen szállt be a kocsiba. Új suli, új barátok, új légkör és szabályok. Utálta ezt a helyzetet. Úgy érezte a családja csak azért küldte Koreába, hogy ne hajszolja túl magát. Valahol igazuk volt, de kinek jutott eszébe, hogy pont ide küldjék? Nem mintha nem örült volna, hiszen imádta Koreát, kiválóan beszélte a nyelvet és a zenéjüket mindennél jobban szerette. A sok aggodalomtól megfájdult a feje, ráadásul még honvágya is volt, hisz Seoul nem Los Angeles, ahol nyugodtan élheti a megszokott életét, a régi barátaival és a családjával. Még egyszer megnézte a kezében szorongatott brossurát a Genius Camp-ről. Szakképzett tanárok, kiváló oktatás, mesés környezet, kell ennél több?

Apropó suli. Remélte nem lesz zsúfolt az időbeosztása és nem kell mégjobban hajtania, mint otthon. Gondolataiból a sofőr szakította ki, aki a sulihoz vitte.

- Megérkeztünk, kisasszony. - szólt kedvesen a sofőr.

Vett egy nagy levegőt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, de csak akkor engedte ki, mikor kiszállt és bezárta az ajtót. Megköszönte a sofőrnek a fuvart, aki segített neki kiszedni a csomagtartóból a bőröndjeit, majd az egyetem nagy kapujához fordult és elindult az előtte álló portáig, ahol a portás megállította.

- Kisasszony, ön kire vár? - kérdezte kedvesen a portás.

- Nos, én az igazgatóval szeretnék beszélni, mivel a papírok szerint mától itteni diák vagyok. - válaszolta a lány.

Odanyújtotta a papírokat a férfinek, aki azonnal meglepődött, majd miután tüzetesen megnézte őket, ismét ránézett.

- Az igazgató irodája abban a nagy épületben van. - mutatott rá a portás. Bemegy a bejáraton, végigmegy egyenesen a folyosón és az utolsó ajtó balra.

- Értem. Köszönöm szépen. - hajolt meg illedelmesen a lány.

Éppen akkor állt meg mellettük egy szürke kocsi, amiből egy fiú szállt ki iskolai egyenruhában, a táskájával a kezében. Ahogy tekintetük összetalálkozott, minden megszűnt körülöttük. A lány gyomrában pillangók repkedtek, térdei remegni kezdtek.